Josip Jelačić kétségkívül a Habsburg birodalom egyik kiemelkedő személyisége volt, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharcban betöltött szerepe miatt történelmi megítélése azonban jelentősen különbözik Horvátországban, Magyarországon és Ausztriában.

A grófi családba született Jelačić apja nyomdokait követve katonának tanult Bécsben, a Mária Terézia Lovagi Akadémián. Tanulmányai befejeztével többnyire a déli határvidéken katonáskodott, katonai pályája gyorsan ívelt felfelé, 1841-ben ezredesi rangot kapott.

Az 1848-as márciusi, magyarországi események kerékbe törésére a császári udvar a Magyarországon élő nemzetiségeket akarta felhasználni és ebbe a terve remekül beleillett a császárhű Jelačić személye. A Habsburg uralkodó, I. Ferdinánd, 1848. március 23-án horvát bánná, majd a határőrvidéki katonaság parancsnokává nevezte ki Jelačićot, aki két nappal később összehívta a Szábort (akkor még a horvát-illír tartományi gyűlést nevezték így). A Szábor 30 pontos követelést nyújtott be a Habsburg uralkodónak, a pontok között szerepelt a horvát tartományok (Horvát-Szlavón Királyság, Isztria, Dalmácia) egyesítése, a Magyar Királyságtól való elszakadás, valamint olyan reformtörekvések, mint az általános választójog, a jobbágyrendszer eltörlése, önálló hadsereg felállítása, polgári jogok bevezetése. Ezek után nem csoda, hogy a horvátok a mai napig nemzeti hősként tisztelik Jelačićot.

Mivel a magyar kormány megalakulását a birodalom elleni lázadásnak tekintette, 1848. szeptember elsején megindult hadseregével a magyarok ellen. A pákozdi csatában alulmaradt hadvezér a csata után Bécs felé vonult csapataival és a Bécs környékén állomásozó osztrák csapatokkal egyesülve leverte az időközben kirobbant bécsi forradalmat. A bán ezután a Windischgrätz herceg vezette dunántúli hadjáratban, majd a Délvidéken vezetett újra támadásokat a magyar szabadságharc ellen. A szabadságharc leverése után Jelačić visszatért Zágrábba és haláláig Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánja valamint katonai főparancsnoka maradt.