EnglishMagyar
Főoldal arrow Isztria Index arrow Hasznos tudnivalók arrow Horvátország történelme 

Horvátország történelme

Horvátország történelme különböző népek találkozásának és keveredésének a története. Földrajzi helyzete, hosszú tengerpartja, a szláv népekhez való tartozása mind befolyásolták történelmét. A horvátok ősei, az első szláv törzsek a Kárpátok lejtőiről érkeztek a 6–7. században a Balkán-félszigetre. A terület azonban már jóval az ő érkezésük előtt is lakott volt.

A legrégebbi, körülbelül 130 000 éves leletekre 1899-ben, egy észak-nyugati település, Krapina melletti barlangban találtak rá. Az itt élt neandervölgyi emberek barlangokba temetkeztek, közösségükben elterjedt volt a kannibalizmus. Szlavónia keleti részén az újkőkori Starčevo-Körös kultúra nyomára bukkantak. Ezek az ősemberek letelepedett közösségekben éltek, és már földműveléssel is foglalkoztak. Mindennapjaikat kőből és csontból készített szerszámok és cserépedények könnyítették. A bronzkori Vučedol-kultúra a Vukovar melletti Vučedol faluról kapta a nevét. Virágzását i.e. 3000-2200-re teszik, képviselői állatokat tartottak, házaikat földből építették, eszközeiket bronzból készítették. Az itt feltárt leletek egyik legérdekesebb darabja az Orion, egy kőedényre rajzolt naptár. Ez a legrégebben készített naptár Európában.

A vaskorban illír törzsek telepedtek meg a vidéken. Illíria a Balkán-félsziget északnyugati részére terjedt ki, a mai Horvátország, Szlovénia, Bosznia, Montenegro, Koszovó és Albánia északi területére. Az illír elnevezés egy törzs (Illyri) nevéből ered, de velük rokon népcsoportokra is használták, így az Isztriai-félszigeten élő istrii vagy hisztri törzsre, az észak-dalmáciai liburnokra vagy a közép-dalmáciai dalmatákra. Illíria területéhez tartozott még számos sziget, köztük Curictae (ma Krk), a két Apsyrtis (Cres és Lošinj), Arba (Rab), Issa (Vis), Pharia (Hvar), Corcyra Nigra (Korčula) és Melite (Mljet). Ezeken a szigeteken az illírek mellett görögök, kelták és föníciaiak telepedtek le i.e. 400 körül. A görög mitológiában számtalan történet utal erre a vidékre. Közülük a legismertebb Odüsszeusz útja, aki a Dubrovnik közeli Mljet szigetén pihent meg hazafelé menet. De nem csak Odüsszeusz bolyongott errefelé; az Adria partjain egymást érik a görögök által alapított városok: Tragurion (Trogir), Pola (Pula), Korkyra (Korčula), Hvar (Pharos) vagy Issa (Vis).

Az illírek kegyetlen kalózok hírében álltak, első királyságukat i.e. 3-4. században hozták létre, a mai Albánia területén. A szomszédos Makedóniával folytatott háborúkból az illírek végül győztesként kerültek ki, a terjeszkedő Rómával azonban nem tudtak elbánni. I.e. 168-ban Anicius legyőzte az illírek királyát, Gentiust, és a Neretvától délre eső területet Illyricum néven a Római Birodalomhoz csatolta. Az 1. században aztán a rómaiak az északabbra fekvő területeket (Dalmatia, Liburnia) is meghódították. A tartomány székhelye a Split melletti Salonea (Salona) lett.

A rómaiak uralma öt évszázadon át tartott. Ez idő alatt olyan városok jöttek létre, mint Spalato (a mai Split), Jadera (Zadar) és Palentium (Pula). Az egyik legjelentősebb, máig fenálló római kori emlék Diocletianus császár spliti palotája. A dalmáciai származású Diocletianus 284-305 között uralkodott. Számos reformot vezette be és látva a hatalmas méretből adódó kormányozhatatlanságot, a birodalmat két részre osztotta. Ezen felosztás mentén jött létre később a Nyugat- és a Kelet-Római Birodalom. A mai Horvátország, Szlovénia és Bosznia a Nyugat-Római, Szerbia, Koszovó és Macedónia a Kelet-Római (más néven bizánci) Birodalom részévé vált.

A szlávok több hullámban érkeztek a mai Horvátország területére a 6–7. században. A szláv törzsekből két fejedelemség alakult: Pannon-Horvátország a mai Szlavónia területén, és Tengermelléki Horvátország. Utóbbi jelentős velencei befolyás alatt állt. Az ország 925-ben vált egységes állammá, az első király, Tomislav uralkodása alatt. A király a pápától kért és kapott koronát, ami a nyugati kereszténységhez való orientáció jele volt. Az állam utóda, I. Krešimir király (935-945) alatt megszilárdult. Az erősödő „szomszédok”, Velence, Magyarország, a Bolgár birodalom azonban állandó fenyegetettséget jelentettek a fiatal horvát állam számára. Az első rokoni kapcsolatok a horvát és a magyar uralkodói család között III. Krešimir uralkodása alatt (1000-1030) szövődtek, majd a későbbi Zvonimir király és a magyar I. László király nővérének frigyével teljesedtek ki. Zvonimir halálát követően a korona I. László fejére, Szlavónia pedig magyar kézre került. A magyar király Zágrábban püspökséget alapított. Bár a magyar befolyás egyre több területre terjedt ki, a két ország több mint hét évszázados közös történelme hivatalosan Könyves Kálmán Tengerfehérváron (Biograd na Moru) történt horvát királlyá koronázásakor (1102) vette kezdetét.  Innentől fogva egészen az első világháború végéig Magyarország és Horvátország ún. reálúnióban állt egymással, ami a közös uralkodón túl egységes had- és külpolitikát, de a társult államok részére bizonyos függetlenséget jelentett. Horvátországot a bánok kormányozták, a hivatalos nyelv a latin volt.

A gazdag dalmát városokért évszázados küzdelem folyt a magyar királyok és a kor nagyhatalmának számító Velencei Köztársaság között. A tatárjárás idején IV. Béla király Trauba (ma Trogir) menekült és több várost szabad királyi városi rangra emelt. Halála után Velence elfoglalta Trogirt és Šibeniket. Nagy Lajos Záráért (Zadar) folytatott hadjáratai a zárai békével (1358) zárultak, melyben Velence lemondott Dalmáciáról, bár kereskedelmi jogait megtarthatta. Nagy Lajos halálával azonban Nápolyi László került a trónra (1409), aki 100 ezer dukátért eladta Dalmáciát Velencének. Innen fogva a városállam egészen 1797-ig, Napóleon hadjáratáig uralkodott Zadar , Split, Šibenik és Raguza (Dubrovnik) fölött.

Az oszmán hódítás újabb háborúkat és szenvedést hozott. A törökök az 1389-es rigómezei csatát követően özönlöttek be a Balkán-félszigetre. Horvátország nyugati részét (Zágrábot is ideértve) a törököknek nem sikerült bevenni, így ez a terület a mohácsi csatát követően (1526) a Habsburgok uralma alá került. Ugyanakkor a tengerparti városok állandó élethalálharcot vívtak a törökkel. Kivételt csupán a gazdag Raguza (a mai Dubrovnik) jelentett, mely súlyos adót fizetett a függetlenségért. A Habsburgok a török előrenyomulás megállítására katonai őrvidéket (krajina) hoztak létre, mely az Adriától egészen Erdélyig húzódott. A krajinákba nyugaton szerbeket telepítettek, akiknek a katonáskodás volt a feladata.

A törökök visszaszorítására több kísérlet is történt. Az 1663-64-es hadjáratok során Zrínyi Miklós horvát bán (a "szigetvári hős" dédunokája) több dél-dunántúli várat visszafoglalt a törököktől, az eszéki híd felgyújtásával pedig megakasztotta a török utánpótlás útját. A Bécs felé vonuló török seregeket azonban csak a szentgotthárdi csata tudta megállítani. Az ezt követő vasvári béke (1664) meghagyta a törököknek a hadjárat során meghódított területeket, amely a magyar nemesség számára elfogadhatatlan volt. Zrínyi Miklós vezetésével szervezkedés kezdődött a Habsburgok ellen. Az összeesküvés Zrínyi tragikus halálával (egy vadkan sebezte halálra egy vadászaton) sem torpant meg. A Wesselényi Ferenc nádor, Zrínyi Péter horvát bán és az országbíró Nádasdy Ferenc vezette összeesküvés török és francia támogatásra számított, az összeesküvést azonban elárulták és a vezetőket I. Lipót császár kivégeztette.

Az 1697-es zentai csatában a törökökre újabb csapást mért a Savoyai Jenő vezette császári sereg. A csatát követő karlócai béke (1699) értelmében a törökök átengedték az osztrákoknak Erdély és Magyarország nagy részén túl Szlavóniát is.

Horvátország nyugati része, valamint Dalmácia Napóleon előretörésekor szabadult fel egy időre a Habsburgok igája alól. Napóleon 1796-ban mért döntő csapást Velencére, az 1805-ös austerlitzi csatában pedig a Habsburgokat verte meg. Napóleon a mai Szlovénia területét és az elfoglalt horvát területeket (Isztria, az ország középső része, Dalmácia) Illír Tartományok néven vonta uralma alá. Bár a francia jelenlét csupán néhány évig tartott, a nyomában érkezett új eszmék hatása Horvátországban is letagadhatatlan volt. A polgári szabadságjogokat hirdető liberalizmus, valamint a közös nyelvre és kultúrára építő nacionalizmus magvai termékeny talajra hullottak.

Az 1830-as évektől bontakozott ki az illír mozgalom, mely a horvát nyelv használatát és a délszláv népek egy országban való tömörülését tűzte zászlajára. A mozgalom vezetője Ljudevit Gaj horvát politikus és író volt. A horvát 1847-ben lett hivatalos nyelv. A korszak meghatározó alakja a Horvátországban ma is nemzeti hősként tisztelt Josip Jelač hadvezér volt, akit a magyarok a pákozdi csata vezetőjeként ismernek leginkább. Jelačićot 1848 márciusában választották horvát bánná. 1848. április 19-én Jelačić kikiáltatta a Horvát-Szlavón Királyság, Isztria és Dalmácia alkotta Uniót és ennek függetlenségét a Magyar Királyságtól. A kiáltvány a jobbágyrendszer eltörlését, a polgári jogok gyakorlását és a nemzetek közti egyenlőséget is magába foglalta.

A magyar szabadságharc leverése nem váltotta be a horvátok reményeit, Szlavónia a kiegyezést követően is a Monarchia magyar, Isztria és Dalmácia pedig az osztrák részéhez tartozott. Rijekát (az akkori Fiumét) közvetlenül Budapestről irányították. Az 1868-as horvát-magyar kiegyezés és Bosznia-Hercegovina Monarchiához való csatolása (1878) nem lendítette előre sem a pánszlávizmus, sem a függetlenség ügyét. Reményt és példát a függetlenségét 1878-ban kivívott Szerbia adott. Az egységes délszláv eszmét ebben az időben Josip Juraj Strossmayer püspök képviselte.

Az első jugoszláv államalakulat az első világháború végén jött létre Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven. A több oldalról is éledező nacionalizmus, az igazságtalan adórendszer, az eltérő kulturális hagyományok miatt a királyság működésképtelen volt. I. Sándor király a kibékíthetetlen nemzetiségi érdekeket látva 1929-ben diktatúrát vezetett be és az országnak új nevet adott: Jugoszláv Királyság. A horvátországi politikusok a király diktatúrája mögött a nagyszerb elképzelést vélték felfedezni, a szlovénok autonómiáért kiáltottak. 1934-ben I. Sándor Marseille-ben merénylet áldozata lett. (A merényletért a militáns usztasa  mozgalom volt a felelős.) Utóda, II. Péter még csak gyermek volt, az országot régenstanács kormányozta. Jugoszlávia ebben a helyzetben sodródott bele a II. világháborúba.

Németország 1941. április 6-án támadta meg Jugoszláviát és bombázni kezdte a nagyobb városokat. A kapitulációra április 17-én került sor. A megszállt országot a németek három részre osztották, egyes területeit Magyarországhoz, Olaszországhoz és Bulgáriához csatolták. A nácik a fasiszta Ante Pavelić rezsimjét, az usztasákat segítették hatalomra. A zsidók kiirtása mellett etnikai tisztogatások is folytak, utóbbiból az egyre erősödő partizánmozgalom is kivette a részét.

A kommunista Jugoszlávia 1945. november 29-én alakult meg. Államfője Ivan Ribar lett, a kormányfői tisztséget Josip Broz Tito töltötte be. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság 1946. január 31-én alakult meg Bosznia-Hercegovinából, Horvátországból, Szerbiából, Macedóniából, Montenegróból és Szlovéniából. Az 1953-tól államfő Tito elszakadt a Szovjetuniótól és a hidegháború alatt az el nem kötelezett országokhoz tartozott. A jugoszláv egység megteremtése Titonak sem sikerült, az 1981-es népszámláláskor csupán a lakosság 5,4%-a vallotta magát jugoszlávnak. Az autonómiára való törekvéseket, mint pl. az ún. horvát tavaszt (1971) kemény kézzel leverték, az 1974-es új alkotmány azonban autonómiával ruházta fel a Vajdaságot és Koszovót. A kommunizmus gyengülésével és Tito halálával a nemzeti ellentétek egyre jobban kiéleződtek. A kommunista párt új vezetője 1986-ban a szerb nacionalista Slobodan Milošević lett, aki szerbeknek kedvező politikája csak felerősítette a horvátok és a bosnyákok függetlenségi törekvéseit.

1990-ben független választásokat tartottak Horvátországban. A választások győztese a Horvát Demokrata Közösség lett, a köztársasági elnök pedig a párt vezetője, Franjo Tuđman. 1991-ben népszavazást tartottak és a horvátok a független Horvátország mellett álltak ki. A függetlenség kikiáltására 1991. június 25-én került sor. Erre válaszul a Horvátország területén elő szerbek létrehozták a Krajinai Szerb Köztársaságot, Knin székhellyel. A jugoszláv hadsereg (melyet ekkor szinte már csak szerbek alkottak) beavatkozásával véres háború kezdődött. A szerbek elfoglalták Horvátország közel egyharmadát. Dubrovnik bombázása, a vukovári mészárlás, a másik oldalról a szerbek lakta faluk felgyújtása, a feltárt tömegsírok mind a háború különösen kegyetlen voltára világítottak rá. A szerbek által elfoglalt horvát területekre 1992-ben ENSZ rendfenntartó erők vonultak be. A válságot tovább mélyítette, hogy 1992 áprilisában Bosznia is kikiáltotta függetlenségét. A szerb erők válaszul ostromgyűrűvel vették körül Szarajevót. A boszniai háborúba Horvátország is beavatkozott és felszámolta a szeparatista Krajinai Szerb Köztársaságot. A délszláv háború második szakaszára 1995-ben került sor, amikor a horvátok a  Vihar hadművelettel kiszorították a szerbeket a megszállt területekről is. A véres háború végére a Daytoni Békeszerződés (1995) tett pontot.

Az azóta eltelt 15 év az újjáépítésről, valamint az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozásról szólt. Horvátország 2009-ben lett NATO-tag. Az EU a csatlakozás feltételéül a háborús bűnösök (köztük a horvát tábornok, Ante Gotovina) kiadatását, a korrupció visszaszorítását, valamint a szomszédos államokkal való viszony rendezését jelölte meg. Horvátországnak Boszniával, Szerbiával, illetve Szlovéniával vannak és voltak határvitái, az EU-tag Szlovénia nem egyszer hátráltatta emiatt a csatlakozási tárgyalásokat. Gotovinát Mladen Markač tábornokkal egyetemben 2012 novemberében felmentették, mindketten hazatérhettek Horvátországba, ahol hősöknek kijáró ünnepléssel fogadták őket.

Horvátország 2013. július 1-jén csatlakozott az Európai Únióhoz.

Szálláshelyek Horvátországban


Érkezés napja

calendar

Távozás napja

calendar